Majd ha rendbejön az életem lesz végre időm arra, hogy megkeressem az igazit. – hangzik a kijelentés sok egyedül élő ismerősöm szájából. Sehogy sem értem a hozzáállásukat. Hogy lehet az igazi megtalálását vagy keresését összekötni azzal, hogy: majd akkor, ha lefogytam, vagy majd ha jobb állásom lesz, vagy majd ha lelkileg összeszedettebb leszek stb…?  

És mi van, ha pont akkor toppan be az igazi, amikor épp “nem jó”? Amikor mondjuk még van rajtunk plusz 5-8 kg, de neki – velünk ellentétben – így is jók vagyunk. Ha ugyan nincs meg az álomállásunk, de ő szívesen építene velünk közös jövőt; vagy ha még szenvedünk az előző szerelem ejtette sebek miatt, de ő szívesen meggyógyítaná és elfelejtetné velünk. Szerintem több okból is értelmetlen a párválasztással, a társkereséssel megvárni azt a bizonyos “jó” pillanatot, ugyanis nehéz definiálni és meglátni annak elérkeztét. Ha nem várjuk el a számunkra ideális társtól, hogy jó véleménnyel legyen rólunk helyettünk, nincs okunk megvárni azt a bizonyos ideális időpontot sem. Jómagam többször tapasztaltam, hogy amikor minden jól ment az életemben az aktuális társam gyakran talált “túl tökéletesnek” (erősen törekedtem is rá) és nem tudott együtt élni velem, mert folyton tökéletlennek, kevésnek érezte magát mellettem.

Úgy láttam, hogy például az egyéni és közös célok elérésében tett együttes erőfeszítések kifejezetten jót tesznek a kapcsolatnak, erősítik és építik azt. Az egész “előbb rendbe teszem az életem” hozzáállás csak késlelteti és távoltartja az igazi érkezését, hiszen ha jobban belegondolunk az élet maga a rendrakás, a kapcsolatok építése! Arról nem beszélve, hogy az ember sokszor annyira belejön az egyedülálló élet irányításába, hogy a végén már-már jobban érzi magát egyedül. Meg kell találni az egyensúlyt, s meglátni, hogy ha szerelmesek akarunk lenni, ahhoz a legideálisabb időpont a MOST!

Aztán van, hogy úgy érzi az ember, pozitív szemlélet ide vagy oda, nem bírja tovább tartani magában a lelket és az egyedüllét már oly mértékben elviselhetetlen számára, hogy az életet maximálisan igazságtalannak kikiáltva, elveszettnek érzi magát benne. Nem lát kiutat a magányból és azt gondolja, kinek kellene egy ilyen depressziós, mogorva ember, hisz még önmagát is alig tudja elviselni, hogy szerethetné valaki más? Ilyenkor könnyen érezzük úgy, hogy rajtunk már semmi és senki nem segíthet, az egész helyzetet megutáltuk és meguntuk, s irányt veszünk a depresszió felé. Ennél rosszabbat nem is tehetünk! Ostorozás helyett inkább szeressük, kényeztessük magunkat! Igen, előfordul, hogy rosszul mennek a dolgok, de ez bárki életében előfordul, nem csak az egyedülállóknak vannak problémáik. Nem szabad hagynunk, hogy önsorsrontóvá váljunk és magányunkat arra használjuk, hogy még rosszabbul érezzük magunkat és depressziónkat fokozzuk. Rengeteg múlik az életszemléleten, mindig találhatunk valamit, ami miatt szerencsétlennek tarthatjuk magunkat vagy épp a világ legszerencsésebbjének!