A könnyekről

Néhány perccel ezelőtt, amikor az asztalhoz ültem, pár sort akartam csak üzenni Neked. Elővettem a papírt s megpróbáltam erőt venni magamon, hogy kiírjam a könnyeim, de nem sikerült.

Nehéz az elmúlásról, a kényszerű elengedésről beszélni, miközben minden idegszállammal Hozzád vagyok kötve, s Te nem is veszel tudomást erről. A női szív, olyan mint az óceán. A felszínén hol szikrázó napfény ragyog, hol viharos szenvedély tombol, de a mélyén titkokat rejt, s csak egy másik szív találhat a barlangok drága gyémánt kincseire.

Gyászolom a pillanatokat, amelyek most már végérvényesen kimaradnak az életemből. A szívem alig ver, a szavak megfulladnak. Eszembe jut, ahogy ahogy csendesen fekszünk egymás mellett, ahogy gyengéden szeretsz. Csak arra tudok gondolni, hogy bárhol is jársz, ott akarok lenni, hogy kétségbeesetten és minden sejtemmel vágyom Rád. Jól esik képzeletben újraélni a gyengédségedet, artériáim sebes zubogását, s ahogy bűvölten nézek Rád. Halkan beszélek Hozzád, olyan gyönyörű szavakkal, amelyeket nem erre a világra teremtettek, s Te szíveddel, meg a csukott szemeddel hallgatod őket. Leheletérzékeny ajándék ez a sorstól. Hallgatjuk a csöndet, s néma beszélgetésünk simogatásokba, szívbe hatoló szerelemeskedésbe olvad. Madj visszahúzódsz hozzám, s újra felfedezzük a zuhanás szédítő gyönyörét. Az ember megrészegedik ennyi szépségtől. A szerelem még most is bennem vágtat, fájdalmam kezed egyetlen érintésével meg tudnád gyógyítani, de nem teszed. Nem tudom megszokni a közelséged hiányát. Megnyitottad a szívem, s én el akartam Neked mondani mindent, végül mégsem tettem. Csak ezt a parfümös levelet hagyom Neked, amiből idővel az illat is elillan majd.

A fáradt könnyekben ott pihen a megkönnyebbülés s a belső vihar roppant csendje. De érzem, ahogy a sóvárgás lassan tébollyá fokozódik, az agyam lüktet, talán sikítani kellene, hogy a szívem mélyéről szabadon feltörhessen a fájdalom, de mégsem teszem. Olyan, mint amikor hirtelen megáll a filmben a kép. Próbálom tisztázni az érzéseimet, de zűrzavarosak s nem bírok mást tenni csak sírni.

Sírok, mert hagyod elrepülni a bennünk élő szerelmes pillanatokat, a visszahozhatatlan csókokat és a szívdobbanáshangú öleléseket. Sírok, mert a fájdalom láthatatlan kötele szorítja a torkomat s mégsem akarok kiszabadulni belőle. Sírok, mert zálogba adtál a szenvedésnek, s csak percekre vettél ki, hogy aztán újra és újra elhagyj. Sírok, mert rohan az idő, s nem hagy itt semmit, talán csak ez a könnyes gyönyör marad utána…